A XVI. század második felében járunk. Az ország három részre szakadt. Délről a török nyomul a Felvidék felé, Erdély szultán adófizetője. A Habsburg-házból való királyoknak csak ütközőzóna a magyarok földje, amely az Oszmán Birodalom támadásaitól védi őket, de némely magyar főurak legalább annyi gondot okoznak nekik, mint a törökök. Balassi Bálint 1554-ben, az ország egyik leggazdagabb és legnagyobb hatalmú főrangú családjában akkor látja meg a napvilágot, amikor a Felvidéken mindennaposak a török beütések, de az apja sosem marad adós a méltó válasszal. Harcosnak, vitéznek neveli fiát, és szakítva a hagyományokkal, nem ereszti Bálintot a bécsi udvarba tanulni, hanem egy németországi “oskolaév” után maga veszi kézbe a nevelését. Balassi Bálintban egyszerre ver gyökeret a művészetek, az irodalom utáni töretlen lelkesedés és a haza ügye iránti rendíthetetlen tenni akarás. Ez utóbbiban nem ismer megalkuvást, kőkeményen ellenáll töröknek és Habsburgnak egyaránt, mert azt tartja, mindkettővel le kell számolni a magyar szabadság érdekében. Nehezen, vagy inkább sehogy nem hajlik a gerince, ahogy az apjának, és a könnyebb út helyett mindig a nehezebb ösvényt választja. Nem Bécsben és az udvarban keres barátokat, hanem vitéz szolgái között, velük indul portyákra, és a török rettegi a nevét, fegyverforgatásban a legjobbak egyike, lengyel földön sorra nyeri a viadalokat, és persze – keresi a szép nők társaságát… Ismerje meg Balassi Bálint igazi, kalandos életét, az első reneszánsz költőnk, vagyis az utolsó trubadúrunk féktelen és bőségesen buja szerelmi életét, a világirodalmi rangú költőt, haragjaiban határt nem ismerő nagyúr konfliktusait és kérlelhetetlen harcait, a legfinomabb ízlésű humanistát! Balassi Bálint máig példája a magyar szellemi élet Európára és a világra való nyitottságának. “Óh, én édes hazám, te jó Magyarország, Ki keresztyénségnek viseled paizsát, Viselsz pogány vérrel festett éles szablyát, Vitézlő oskola, immár Isten hozzád!”