A Tanácsköztársaság megbukott, Kun Béla elmenekült, Tolnában már Prónay Pál katonái akasztottak kegyetlen élvezettel bűnöst és ártatlant egyaránt. “Zsidó szadizmusra fehérbosszú” – írta le elkeseredetten Jászi Oszkár 1919 forró augusztusában a fehérterrortól izzó magyar helyzetet. Nyers, indulatos szavak. “Háborúban vagyunk, sőt amiben vagyunk, az rosszabb, mint a háború” – indokolta Horthy Miklós egy másik bizalmas embere, Kozma Miklós huszárszázados a fehérterror elkerülhetetlenségét.
A magyar történelem egyik mélypontjához érkezett. Az ország nagy része román, szerb, cseh megszállás alatt állt, a vörös rongyait levetett Budapest szinte éhezett, s az elkövetkező hónapokban hetenként változott, hogy milyen kormánya van az országnak. Ám a kommün napjaiban alámerült fővárosi félvilág hamar újjászületett, a budapesti orfeumokban újra szólt az édes muzsika és folyt a pezsgő, a szabad szerelmeiről hírhedtté lett Becker Baby vetkezett, egy snájdig fiatal miniszteri titkár – a budapesti pszichoanalitikus kör tagja -, Jellinek Morton pedig milliókat sikkasztott. És aztán jött Trianon, gyászpompa és harangzúgás, nagy fogadkozások: “Nem, nem soha”. 1920 nyarán megszületett a jelszó is: “Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország.”
Az 1920-június 4-én aláírt békeszerződés megfosztotta Magyarországot területei kétharmadától, a magyarság egyharmada a határon kívül került. Trianont korszakválasztónak tekinti mindenki, de az ország szétdarabolásának fájdalmas emlékezete eltakar más, mélyebb törésvonalakat. Elhomályosítja, hogy a 400 év után újra függetlenné lett Magyarországot egyéb módon is szétszabdalták, megcsonkították belső konfliktusai. A bűnbakká lett, meghasonlott zsidóság, az egymásra is fenekedő keresztények, a panamázó politikusok és dühös kispolgárok, a vagonlakó menekült vagy éppen hirtelen beérkezett erdélyiek, az egyaránt földre vágyó cifra kisgazdák és rongyos parasztok, a gátlástalanul gazdagodó nagypolgárok és az úri muriban tönkremenő földesurak küzdelméből az elkövetkező években kiformálódott a felemás, boldog-boldogtalan Csonka-Magyarország. Amely ma is velünk van abban a “hideg polgárháborúban” amelynek 1919-1922 közötti, Kun Béla bukásától Horthy Miklós felemelkedésén át Bethlen István hatalmának megszilárdulásáig tartó nyitó korszakát tárgyalja ez a kötet. Azt az időszakot, amikor – egy rezignált bölcs politikus szavaival – “a korszak kérge még nem hűlt ki, és a jósok kétheti felmondásra sem mertek jósolni.”