Graham ​Greene második híres regénye 1940-ben jelent meg. Írója számára ez hozta meg a világsikert. 1947-ben film készült belőle Amerikában. A már halálosan beteg Babits 1941-ben figyelt fel a műre, és ajánlotta fordításra. Ahogyan a fordító Sőtér István írta, ez a könyv „elválaszthatatlan at 1941-es esztendőtől – ez az esztendő… valamennyiünk végzetét, s nem egy barátunk halált a méhében hordozta”. A regény színtere a „vulkános Mexikó, szomorú falvaival és városaival, dögletes őserdeivel, embertelen kopárságával”. Ebben a trópusi hőségben burjánzik a bűn. Feldolgozás és kegyelem nélkül. A Hatalom kegyetlen vallásüldözésbe kezd – abban a meggyőződésben, hogy Isten és egyház nélkül boldogabbak lesznek az őserdők indiánjai meg a városok szegényei. Az üldöztetés szükségszerűen vértanúságot eredményez. A regény egy vértanúság története is. De mentes a vértanútörténetek ájtatosságától és miszticizmusától. A főhős pap. Bűnös ember, rossz pap, részeges és parázna. Mégis ő válik vértanúvá, övé lesz a lelkifurdalás útjain megszenvedett kegyelem. Fél a haláltól. De leginkább azért, hogy bűnössége miatt „üres kézzel áll majd Isten színe elé. Úgy érezte, most könnyű lett volna szentté lennie. Csak egy kis önuralom és bátorság kellett volna hozzá”. Graham Greene regényeinek új magyar kiadását nem csupán a sorrendiség miatt kezdjük ezzel a művel. Benne föllelhető az író összes erénye: a példátlanul precíz környezetrajz, a feszes szerkezet, a drámai pergésű párbeszédek. Legfőképpen pedig szinte a krimi módszereivel felderített emeberi lélek.

Szülő, tanár és rossz tanuló diák (főként fiú) örökös háromszöge, a nem értés szomorúsága, a szülő reménytelensége, a fenyegetően rájuk zuhanó jövőkép… A neves francia író egykor maga is reménytelenül “írástudatlan”, éjszakai szorongásokkal teli, nappali kudarcokkal együtt élő lusta diák volt, aki évtizedekig tanított később Nizzában egy középiskolában – “problémás gyerekeket”, majd főként színes bőrű bevándorlók “reménytelen” gyermekeit. Bár a háttérben a francia iskolarendszer meredezik, az előtérben látható kis- és nagykamaszok nálunk is itt vannak már: a kudarcra ítéltek, az agresszióba menekülők, szociális és etnikai előítéletek és hálók foglyai.
Pennac követendő példát is ad, nem csupán feltérképez. A könyvet az előkelő Renaudot-díjjal tüntették ki 2007-ben.

“Az első nevetséges szerelem 1958-ban íródott és az Én, a búbánatos Isten címet viselte. Akkoriban a Kulcstulajdonosok című drámán dolgoztam-gyötrődtem, és a munka szünetében, pihenésképpen; kikapcsolódás gyanánt írtam meg életem első elbeszélését – könnyedén, élvezettel. Csak később, kellő távlatból visszatekintve eszméltem rá, hogy ez a könnyedség és élvezet nem annak volt a jele, hogy ez a minden verejtékes erőlködés nélkül papírra vetett elbeszélés afféle mellékes, jelentéktelen ujjgyakorlat lett volna, éppen ellenkezőleg, ahogy mondani szokás, ebben a műben leltem meg először önmagamat, találtam rá hangnememre, sajátságos, a világtól és saját életemtől való ironikus távolságtartásra, ekkor lett belőlem regényíró /potenciális regényíró/, ettől a pillanattól datálódik egyenes ívű irodalmi fejlődésem, amely ugyan továbbra is bővelkedett meglepetésekben, ám alapvető fordulatot, irányváltást nem hozott.” A “Nevetséges szerelmek” című elbeszélésciklus további írásai 1958 és 1963 között születnek és jelennek meg – folytatásban, összesen három füzetben. 1970 elején a három füzetet egy kötetben is kiadják Ezt a kiadást dolgozza át, komponálja újra a szerző az ugyancsak 1970-es francia, majd az 1991-es cseh kiadás számára. Most e legutolsó, az író által véglegesnek és hitelesnek tekintett változatot veheti kézbe a magyar olvasó.