“Meggyőződésem, hogy a feleségem egy ideje, legalább öt-hat hónapja meg akar ölni engem. Hát ezért akartam személyesen találkozni önnel, főfelügyelő úr. Formális bizonyítékom nincs, különben azzal kezdtem volna. De kész vagyok ön elé tárni a birtokomban lévő bűnjeleket. Két fajta van. Először a lelkiek, amelyeket a legnehezebb bemutatni, mert mint nyilván ön is tudja, ezek kis semmiségek, és önmagukban nincs súlyuk, de ha fölhalmozódnak, végül értelmet nyernek.Tárgyi bűnjel is van, elhoztam, ez a legzavarbaejtőbb…”

Maigret fáradt és kialvatlan. Épphogy lezár egy ékszerlopási ügyet, amikor megtudja, hogy hasba lőtték kollégáját, Lognont, a balszerencsés XVIII. kerületi nyomozót, akivel gyakran dolgozott együtt, és akit igencsak megkedvelt. Rejtély, hogy Lognon mit keresett szolgálaton kívül az avenue Junot-n, és miért hagyta ott ujjlenyomatát egy szépségszalonban dolgozó kisasszony nappalijában. Légyotton volt, vagy önként túlórázott, mert szagot fogott, és be akarta bizonyítani, hogy méltó arra, hogy a Quai des Orfevres-en dolgozzon? A főfelügyelő tűnődik, grogot iszik, házmesterlakásban és luxusvillában kérdezősködik, és érdeklődéssel hallgatja Chinquir nyomozó beszámolóját egy vén embergyűlölőről, aki bár Párizs szívében, a Montmartre-on él, teljesen visszavonult a világtól, és minden idejét a szemben lakók megfigyelésével tölti. Maigret rájön, hogy semmit sem tud a gyűjtők és műkereskedők világáról. Bosszús, mert nem érti a hollandok lelkületét, de boldog, mert életében először egy nyomozás kellős közepén elviheti Madame Maigret-t majonézes homárt enni.

Madame Thouret húgára nézett, és mintha azt latolgatták volna, hogy melyikük vállalkozzon rá. Aztán Madame Thouret elszánta magát, miközben nem minden ünnepélyesség nélkül azt suttogta: Szegény Louis. Ekkor vette észre a cipőt, amely kikandikált a testet borító lepedő alól. Hát ez meg mi? ráncolta össze a szemöldökét. Maigret nem fogta föl azonnal. Ki adta rá ezt a cipőt? Ez volt rajta, amikor megtalálták. Lehetetlen. Louis sohasem viselt sárga cipőt. Legalábbis huszonhat éve, amióta a férjem. Tudta, hogy úgysem hagynám. Látod ezt, Jeanne?

Párizsban hetek óta esik az eső. A Quai des Orfèvres-ben egész nap ég a villany, a külvárosiak csónakkal közlekednek a folyókká vált utcákon. Maigret nyűgös, gondterhelt, a felügyelők influenzásak, az ügyek lassan haladnak. Mindeközben egy angol hölgynek nyoma vész, Maigret még a Yard segítségével sem tudja megtalálni. Ráadásul felkeresi őt irodájában egy volt általános iskolai osztálytársa, a „henteskirály”, hogy rendőrségi védelmet kérjen, mert attól tart, hogy az életére törnek. Maigret nem nagyon hisz neki, rossz emlékeket idéz fel benne, szeretne tőle mihamarabb szabadulni. Erre nem is kell sokat várnia, mert a hentest másnap holtan találják. Maigret némi elégtétellel szemléli, hogy mindenki örül a halálának, de az ő dolga kideríteni, vajon ki a legboldogabb, ki az egyetlen, aki hasznot húzott a hústorony halálából. A főfelügyelő a lelkiismeretével viaskodik. Sokáig húzza a kihallgatásokat, közben elkerüli a figyelmét egy apró részlet, és szem elől téveszti a gyilkost.

A polgárháború már a múlté, de Oroszország továbbra sem lélegezhet fel. Tébécé járvány ütötte fel a fejét, tízezrek pusztulnak el. Milliók menekülnek el az országból. Vadim is Amerikába tart, de neki feladata van. Egy új csatárt kell vásárolnia a Dinamó Murmanszk csapatának. De New Yorkban az elnökválasztás előtt néhány héttel oroszellenes zavargások törnek ki. Vadim hirtelen az egyik elnökjelölt mellett találja magát, és szokatlan feladatot kap: meg kell védenie Ben Rushton feleségét. Az asszonyt azonban bizarr módon meggyilkolják, és Rushton megbízására Vadim nyomozni kezd a brutális gyilkos után. Vadim egyre jobban belegabalyodik az összeesküvés hálójába, aminek köszönhetően a gyilkos áldozatainak száma csak nő. Van valaki, akinek semmi sem drága, hogy Rushton legyen az elnök. Vadim a nyomába ered, de még csak nem is sejt, mi vár rá az út végén