A ​XX. század egyik legnagyobb karmesterért, az 1989-ben elhunyt Herbert von Karajant a magyar televízió közönsége is láthatta még, amint néhány évvel ezelőtt az ünnepi újévi hangversenyen esendően és szánandóan, nagy nehezen felküzdötte magát a dirigensi pulpitusra. S tanúja lehetett annak is, amikor ez a megrokkant, beteg öregember karját vezénylésre emelve mintegy varázsütésre megszűnt öregnek, betegnek és elesettnek lenni – ő lett a zene királya, a csodálatos varázsló, aki utolérhetetlenül édes és lágy hangokat bűvölt elő a bécsi zenekarból. Monográfusa, Robert C. Bachmann azonban nemcsak a nagy varázslóról, a csodálatos zenei tehetségről ír könyvében, sőt elsősorban nem erről.Hiszen Karajan zenei zsenijéről bárki meggyőződhet ma már a lemezek, videokazetták segítségével. Bachmann inkább jegy karrier természetrajzát írta meg, azt, hogy miként kell a tehetségnek rámenősséggel, olykor gátlástalansággal párosulnia ahhoz, hogy manipulált és manipulálható világunkban valaki úgy részesedhessék sikerből, pénzből, dicsőségből, ahogy önmaga mércéje szerint megérdemli. Hogy az ezért hozott erkölcsi áldozat arányban van-e az eredménnyel, s hogy egyáltalán kell-e, lehet-e, szabad-e bizonyos erkölcsi és politikai kompromisszumokat kötni a siker elérése érdekében, erre keresi a választ Bachmann a karajani modell felvázolásakor.