1949. ​május 29-én vasárnap elkísértem Rajk Lászlót egy választási gyűlésre, amely már a népfrontválasztások előestéjén volt, továbbá Rajk László letartóztatásának előestéjén. Győrött volt ez a választási gyűlés, ha jól emlékszem. Rajk esetében föltűnt nekem, hogy micsoda rendőri őrizet állt a kapuja előtt ezen a napon, és hogy az egyik kísérőnek a kezében lövésre töltött fegyver volt. Ezután mentünk Győrbe, ahol megtartották a választási gyűlést, aztán visszaindultunk. Jöttünk Győr és Budapest között a bécsi országúton, és egyszer csak egy irtózatos csapódást hallottunk. Az autó megállt, azonnal csőre töltötte a fegyverét a hekus, aki elöl ült. Megálltunk, kiszálltunk és megállapítottuk, hogy egy igen nagy madár, vélhetően egy sas pontosan az autónak ütközött. Ilyen ómenek között tért haza Rajk László a lakásába, ahonnan is, ha jól tudom, másnap hajnalban vitték el. Hogyha Rajk László egy ókori államférfi, akkor minden bizonynyal ez után az ütközés után vagy kardjába dől, vagy haderővel kitör, és máshova megy, mert ez egy olyan félreérthetetlen jelzés volt az istenek részéről, hogy őt baj fenyegeti, amelyet semmilyen haruspex nem értelmezett volna másképpen. 1998-ban volt tehát egy fogadás valahol fönn a Várban, ahol egyszerre csak megjelent a frissen kinevezett miniszterelnök úr, Orbán. Én a pezsgőspoharammal odaléptem hozzá. Ez már azután volt, hogy megszüntették a támogatásunkat, én viszont azt mondtam neki: „Viktor, én veled az 1956-os Intézet jövőjére koccintok.” Erre ő – franciául úgy mondanák – sárgán mosolygott, mint amikor valaki valamilyen kínos ügyben nevet. Tehát ez a „sourire jaune” volt az arcán, de koccintott velem. Pár nappal ezután találkoztam valamilyen protestáns-szabadegyetemi ügyben Balog Zoltánnal… És azt mondja nekem Balog Zoltán: „A miniszterelnök úrtól hallom – mert ő nem Viktornak nevezte –, hogy milyen bátor ember ez a Kende.” Na, ekkor ijedtem meg az 1956-os Intézet jövője miatt. Mert úgy hangzott ez, mintha valaki ezt a Rákosi-időkben mondta volna.