“Ez képtelenség, én nem lehetek özvegy! Hisz az özvegyek szarukeretes szemüveget és molyirtó szagú kardigánt hordanak, ráncos a bőrük, Inci néni vagy Manci névre hallgatnak, és hetente egyszer összejönnek szintén özvegy barátnőikkel kártyázni. Én pedig még csak harminchat éves vagyok!” – mondja Sophie, akinek a férje rákban halt meg. A gyász első hónapjaiban Sophie képtelen reggel kikelni az ágyból, nekitolat a garázsajtónak, kilószám eszi a csokis kekszet, és hagyja eluralkodni magán a depressziót. A hiány pótolhatatlan, és semmi sem lehet már ugyanaz, mint volt. De az élet megy tovább. Ahhoz, hogy Sophie visszataláljon régi önmagához, gyökeresen változtatnia kell az életén. Sophie-t megszeretjük már az első oldalakon. De képtelenség is lenne nem szeretni ezt az “özvegy Bridget Jones”-t, aki kiborulva, fürdőköpenyben és rózsaszín nyuszis papucsban megy be dolgozni, és miközben mélyen gyászolja a férjét, próbál talpra állni, új életet kezdeni, új helyen, új emberekkel, új munkával. A finom öniróniával és fergeteges humorral átszőtt regény mélyen emberi oldalról, sallangmentesen járja körül a halál, a veszteség és a talpraállás témáját. A szívszorító, ugyanakkor humort sem nélkülöző regény az bizonyítja, hogy lehet még újat mondani a gyászról, a fájdalomról és a szeretet erejéről. Csak másképp.