Az a legjobb tán az ilyen apróságokkal való bánásban, hogy annyit kell
nevetni rájuk (meg rajtuk). Hát még ha épp megfürdettük őket este,
s most ott feküsznek egyetlen nagy törülközőbe – vagy fürdőlepedőbe
– tekerve, hogy csak a két szemük meg az orruk hegye látszik ki belőle!
Kapálódznak kézzel-lábbal, rúgnák le magukról a leplet, de mi nem
hagyjuk, dehogy hagyjuk, húzzuk vissza rájuk, s közben lapogatjuk őket
a tenyerünkkel, hogy mindenütt jól felitassuk testükről a vizet, meg ne
fázzanak. Aztán jöhet az öltöztetés, bele a karjukat a kising ujjába, vagy
ha már kinőttek a pólyás korból, a külön hálóruháéba – ezt mi éccakai
hacukának hívtuk -, popójukat a pelenkába és így tovább, lehetőleg
apai-anyai közös erővel, mert egy anya kevés ehhez. Nem mintha nem
győzné – bár a fürgén fickándozó két-hároméves kölykével nem minden
fiatalasszony bír el olyan könnyen -, hanem mert nem tud úgy
örülni neki, ehhez köztudomásúlag legalább két fél kívántatik, de akad
olyan is, amihez legalább három. Én a gyerekkóstolgatást is ez utóbbiak
közé sorolom.

A kicsi gyerek eredendő érzése majdnem mindig az, hogy szülei,
nagyszülei, idősebb testvérei neki jót akarnak. Nyugodtan rájuk bízhatja
magát, kivált apjára-anyjára, legfőbb éltetőire, védelmezőire. S ha
kicsi korunkban megvolt bennünk ez az érzés – vagy akár csak a heves
vágyakozás – az ilyesféle teljes biztonság után, felnőtt korunkra is meg
kellett hogy maradjon belőle valami, bárha nagyon mélyen, többnyire
magunk elől is elrejtve: életünk ritka perceiben felsejlő sóvárgásként az
elveszített Édenkert után. Egészen nem tűnhetett el, amiképpen az
a gyerek sem, aki valaha voltunk. Ilyesmiről van szó Jézus tanításában:
kicsi gyerek korunk apánk-anyánk iránt érzett maradéktalan hitéhez,
bizalmához kell felnőtt fejjel visszatérnünk.