Amerika nem szerette Henry Millert, és az ellenszenv kölcsönös volt: Miller sem szerette Amerikát. Ő az amerikai irodalom nagy kitagadottja. Műveinek java angol nyelvterületen a hatvanas évekig meg sem jelenhetett, mert pornográfiának minősült: bírósági ítélet tiltotta terjesztését. Párizsban kiadott könyveit – melyeket a kiadó olykor cirill betűs kiadványnak álcázott – egyesével csempészték át a határon.
Csak a hatvanas években született meg a beatnemzedék, mely szellemi és irodalmi keresztapjául választotta Millert. Az új lelkület prófétáját tisztelték benne, az önmagát felszabadító, univerzális tudati forradalomra törő embert. Miller különösen alkalmas volt arra, hogy a kései lázadók a példaképüket lássák benne, mert az ő transzcendentális világképe azt mutatta, hogy a világ bajainak oka a fejekben rejtőzik, ahol a cselekedetek és a világra való válaszok vannak – rosszul – kódolva. Ezért mindenkinek magának kell megváltania magát, a psziché átépítésére van szükség a teljes ember megteremtéséhez.
A Kakasviadal-t többek között az teszi izgalmassá, hogy torzó-szilánkossága mellett, vibráló, fájdalmas kifejezési vágy formájában, már ott van benne minden, amit Miller valaha is mondani akart. Leonardo még nem tud szabályos kört rajzolni, de Mona Lisa mosolya már ott van az első tanulmányrajzok ifjúkori maszatjában. E különös hangú „zsenge” megjelenése fontos pillanat a Miller-történetben, mert azt sugallja, hogy az úgy művészi, mint magánéletében hányatott sorsú író végre klasszikussá vált.