Amire rágörcsölsz, biztos kudarc. Minél inkább igyekszel, annál több akadály kerül utadba, s célod annál távolabb kerül tőled, minél inkább elérni akarod. A jelenséget ironikus folyamatnak, vagy ironikus hatásnak hívják a nyugati pszichológiában, de jól ismert az ősi kultúrák szakrális hagyományaiban is. Voltaképp ez létünk egyik alaptörvénye. E nyomon elindulva bizarr felfedezésekig jutsz, majd egy mágikus világba csöppensz, végül pedig kilépsz önmagadból. Ha az időt nem folyamatnak érzekeled, hanem piciny egységekből összeálló sorozatnak, eljuthatsz a szubjektív öröklétig, ennek ára azonban az éned feloldódása. Ha belegondolsz, hogy az összes megkérdőjelezetlen ismereted környezetedről, világodról, önmagadról és dolgaidról csupán emlék (sőt meglehet, hamis emlék), a valóságod alapjaiban rendül meg. Ezt a három kérdést járja körül ez a három esszé.
Ezek az írások nem buddhológiai szakcikkek, és pláne nem a spirituális piacról ismert tanítások közhelyeinek újrafogalmazásai, hanem az egykor eleven buddhista bölcselet feltámasztására tett kísérletek. A kötet egyfajta mágikus tankönyvként is funkcionál: a nyájas olvasó felkészülhet és vizsgázhat a köznapi valósága mögötti rejtett valóság ismeretéből.
Farkas Attila Márton, bár végzettségét tekintve egyiptológus és kulturális antropológus, buddhizmussal korábban kezdett el foglalkozni, s a mahájána egy régi kihalt irányzata, a csittamátra, avagy a “csak-tudat” iskola sajátos követője. Az Agnidatta nevet még húsz évesen kapta mestereitől, s most ezzel emlékezik meg egyik régi, naiv énjéről a sok közül.