“Ő ​a »mesterfejedelem«, az álmok országának koronázatlan királya. Ez a kék szemű, szikár férfi, akit ismerősei gyöngének, ingatagnak, erélytelennek neveznek, a XIX. század fordulójánál úgy áll regényes, eddig elképzelhetetlen termékenységével, s termékenyítő álmaival, mint egy Herkules, az írás Herkulese. A magyarság pogány meséi, napkeleti hőskölteményei, a virágénekek elvesztek. Jókai megteremtette prózában. Erényeiben kápráztató, hibáiban nagyszerű, fogyatékossága is a királyok fogyatékossága.
… Bőségszaruból öntötte szavainkat, dúsan, záporosan, tékozolva. Nyelvkincsünket teljesen bírta, minden árnyalatával, a népit éppúgy, mint a tudományosat, s a vidéki tájnyelveket éppoly tökéletesen, mint a középkori kódexek latinos, a pesti burgerek németesen selypegő fordulatait. Ő él íróink közül legtöbb szóval.
Nemegyszer megesik, hogy valamelyik nagy írót a kor túlbecsüli. Jókainál az ellenkező történt. Kortársai nagyon is szigorúan ítélték meg, a bírálat a gáncsaitól nem tudta őt meglátni igaz mivoltában. Victor Hugóval kell összemérni ezt az óriást, kinek nemcsak káprázatos képzelőereje van, hanem andalító kedélye és megvesztegető nyájassága is. Azok, akiket nálunk fölébe helyeztek, még feszesen, idegenszerűen, nehézkesen írtak magyarul. Jókai az elbeszélő próza megteremtője. Hatása épp ezért páratlan. Mondatai beivódtak az egymás után következő nemezdékekbe, alakjai ma is élnek az egész országban, fogalommá váltak. Az írás e művésze és bűvésze nemcsak olvasni tanította meg népét, hanem írni is. Nincs magyar író, aki ne volna neki adósa és tanítványa.”