Leírás

“Megkönnyebbülve sóhajtottam fel, amikor végre sikerült kiverekednem magam az őserdő vendégszerető liánjai és ragadós levelű bokrai közül. Az őserdő természetesen csak annyira volt az, amennyire itt, az öböl közelében egyáltalán őserdőről lehet beszélni. Egy elhajított konzervdoboz például, amelyet jó félórával ezelőtt rúgtam félre egy valamikori ösvényen, arról árulkodott, hogy a modem idők szele be-befúj ide, a látszólag érintetlen vadonba is. Ahogy elhagytam az erdőt, banáncserjésbe értem. Ide már a nap is besütött; hosszúra nőtt, izgő-mozgó árnyakkal népesítve be az elhagyott ültetvényeket. Bár odalent Rabaulban nem hallottam róla, hogy ennyire közel a tűzhányóhoz valaha is banáncserjéket ültettek volna, de hát mennyi minden létezhet idefent, a vulkán közvetlen közelében, amiről a kikötőben még csak nem is álmodnak. Szerencsére Alexandra királyné madárszárnyú lepkéje is ezek közé tartozott. Sokan ugyan azt tartották róla, hogy az utolsó, szabadon élő példányai már akkor kihaltak, amikor a japánok beásták magukat a hegy oldalába, bennem azonban élt a gyanú, hogy eszük ágában sem volt kihalni. Vagy a dzsungel óriásainak odvaiban rejtőznek, vagy a tűzhányó lankáin meghúzódó cserjésekben. Bevallhatom, hogy gyanúmhoz nemcsak az egyszerű megérzés szolgáltatott alapot, hanem egy roncsolt, gyakorlatilag hasznavehetetlen példány is, amelyet jó héttel ezelőtt vásároltam a rabauli bolhapiacon.” – Részlet a könyvbő