“- Jól nézzen meg magának – mondtam -, mert ha úgy dönt, hogy engem bíz meg, akkor én leszek az a pasas, aki nyomozni fog. És nem más. Én pedig olyan vagyok, amilyen vagyok. Ha meg azt képzeli, hogy esetleg talál ebben a szakmában ájtatos manókat, akkor magácska nem tudja, mit beszél. Hadd halljam, hogy hívják kegyedet, és mi a baj?”

Orfamay Questnek hívják az ifjú hölgyet, a kontinens közepéről, egy isten háta mögötti kisvárosból jött a csillogó-villogó Kaliforniába, hogy megkeresse elveszettnek hitt bátyját, Orrint. Legalábbis ezt mondja Philip Marlowe-nak, a magánnyomozónak, rögtön az elején világossá téve, hogy húsz dollárnál nincs többje erre a munkára. Marlowe azonban éppen unatkozik, ezért belemegy – élete egyik legnagyobb hibáját követi el ezzel, mint hamarosan ráébred. Nemcsak arról van szó ugyanis, hogy Orrin nyomában szaglászva csábos hollywoodi csillagocskákba, kiábrándult producerekbe, cinikus filmipari ügynökökbe, gyanakvó rendőrökbe, valamint kimosakodott gengszterekbe botlik folyton, hanem arról is, hogy a hullák száma vészesen szaporodik: valaki feltűnően jól kezeli a jégtörő tüskét. Meg aztán erkölcs és erkölcstelenség sem feltétlenül ott keresendő, ahol a leginkább számítanánk rá. Így azután még a legutolsó oldalaknál is csak kapkodjuk a fejünket: ki, kit, mikor, hol – és főleg: miért is?

A regény korábban – más kiadónál, más fordításban – A kicsi nővér címmel jelent meg.