“Meggyőződésem, hogy a feleségem egy ideje, legalább öt-hat hónapja meg akar ölni engem. Hát ezért akartam személyesen találkozni önnel, főfelügyelő úr. Formális bizonyítékom nincs, különben azzal kezdtem volna. De kész vagyok ön elé tárni a birtokomban lévő bűnjeleket. Két fajta van. Először a lelkiek, amelyeket a legnehezebb bemutatni, mert mint nyilván ön is tudja, ezek kis semmiségek, és önmagukban nincs súlyuk, de ha fölhalmozódnak, végül értelmet nyernek.Tárgyi bűnjel is van, elhoztam, ez a legzavarbaejtőbb…”

Párizsban márciusi szelek fújnak, simogat a tavaszi nap, Maigret felöltő nélkül, gyalog indul ügyészségi szemlére a Szajna-partra. Kissé tanácstalan, hiszen harmincéves pályafutása alatt először fordul elő, hogy egy hídlakó ellen követnek el merényletet. Előző éjjel megtámadtak egy hajléktalant a pont Marie alatt, bedobták az áradó Szajnába, de a férfi csodával határos módon életben maradt. Nincs áldozat, nincs gyilkos. Maigret mégis annyi időt szentel az ügynek, mintha egy egész Franciaországot lázban tartó drámáról lenne szó. A nyomozás személyes ügyévé válik, olyannyira, hogy még Madame Maigret-t is beavatja a részletekbe, sőt a segítségét is kéri. Maigret próbálja megérteni, hogyan lehetséges, hogy az egykor kitűnő orvos családját, praxisát elhagyva a hídlakók sorsát választotta. Borgőzös hajléktalanokat és szófukar flamand hajósokat faggat, és azon tűnődik, hogy a nyomorultak és kisemmizettek miért sokkal összetartóbbak és tisztességesebbek, mint a rendezett körülmények között élők.

Párizsban kitört a kánikula. A Quai des Orfèvres munkatársai szinte kivétel nélkül vakációznak. A főfelügyelő és Lucas éppen pernod-val és sörrel próbálja elviselhetővé tenni az életet, amikor egy nyugállományú prostituált, a Langaléta betoppan a kapitányságra, és eltűnt férje felkutatására kéri Maigret-t. A peches mackós ugyanis egy női hulla láttán dolgavégezetlenül menekült el a még fel sem tört páncélszekrény közeléből. Maigret útja Neuillybe, a Szajna-parti kertvárosba vezet, egy fogorvos és idős édesanyja előkertes, rácskerítéses házába, melyben mintha megállt volna az idő, és az antik bútorok és megsárgult fényképek között bóklászva kutat hasznavehető nyomok után. A Langaléta segítségével próbálja kideríteni, kinek a holttestét láthatta a búvalbélelt betörő, és, hogy miért is kellett meghalnia a morózus fogorvos mindkét feleségének és édesapjának. S noha közben állandóan elégedetlen önmagával, végül valakit mégiscsak sikerül megmentenie.

Párizsban hetek óta esik az eső. A Quai des Orfèvres-ben egész nap ég a villany, a külvárosiak csónakkal közlekednek a folyókká vált utcákon. Maigret nyűgös, gondterhelt, a felügyelők influenzásak, az ügyek lassan haladnak. Mindeközben egy angol hölgynek nyoma vész, Maigret még a Yard segítségével sem tudja megtalálni. Ráadásul felkeresi őt irodájában egy volt általános iskolai osztálytársa, a „henteskirály”, hogy rendőrségi védelmet kérjen, mert attól tart, hogy az életére törnek. Maigret nem nagyon hisz neki, rossz emlékeket idéz fel benne, szeretne tőle mihamarabb szabadulni. Erre nem is kell sokat várnia, mert a hentest másnap holtan találják. Maigret némi elégtétellel szemléli, hogy mindenki örül a halálának, de az ő dolga kideríteni, vajon ki a legboldogabb, ki az egyetlen, aki hasznot húzott a hústorony halálából. A főfelügyelő a lelkiismeretével viaskodik. Sokáig húzza a kihallgatásokat, közben elkerüli a figyelmét egy apró részlet, és szem elől téveszti a gyilkost.