“A gumiember” John Dolan Vincent, a fiatal, tehetséges okirat-hamisító története, aki kábítószeres mámorban bűvöli a számokat. Elhibázott öngyógyítási kísérletei elmegyógyintézetbe juttatják, ugyanis többször kerül az akaratlan öngyilkosság határára.

Edward P. Jones nagyszabású, Pulitzer-díjas regénye megjelenésekor a legnagyobb szenzációt az keltette, hogy sokan – feketék is – ebből tudták meg: nemcsak fehér emberek lehettek és voltak egykor rabszolgatartók, hanem fekete bőrűek is. A regény egyik főszereplőjének, a később rabszolga munkafelügyelővé avanzsált Mózesnek is kellett hozzá két hét, hogy megeméssze: senki nem járatja vele a bolondját, annyi fehér gazda után ezúttal tényleg egy nálánál két árnyalattal sötétebb fekete ember tulajdona lett, ő is, de még az árnyéka is. Az adásvétel utáni első hetekben egyre az járt Mózes fejében, hogy eleve fura világ az, ami őt a fehér ember rabszolgájává tette, de az Úr aztán tényleg a feje tetejére állította ezt a világot azzal, hogy egy fekete birtokolja a saját fajtáját. Egyáltalán, törődik még ilyesmivel odafenn az Úr?
Ez a tény persze aligha adhat felmentést a fehérek olykor emberhez méltatlan viselkedésére, a “niggerekkel” szembeni kegyetlen bánásmódra. Már csak azért sem, mert a fekete rabszolgatartók száma eleve elenyésző volt a fehérekéhez képest, ráadásul a szabaddá lett feketék sokszor csupán saját feleségüket, testvérüket, gyerekeiket vették meg rabszolgaként, hogy ne lehessen mások tulajdonába adni őket, s velük természetesen családtagként is bántak. Noha Mózes nem volt a rokona, új, fekete gazdájának, Henry Townsend ültetvényesnek fehér pártfogója kezdő lökése kellett ahhoz, hogy a mindaddig szinte barátként kezelt Mózesnek lekeverje az első pofont. Az sem véletlen, hogy amennyire az emberek emlékeztek, Manchester megye börtönében nem fordult elő színes ember. A rabszolga által elkövetett bűntettek és kihágások zömét ugyanis maga a gazda torolta meg, a szabadok meg igyekeztek nem csinálni semmi olyasmit, ami miatt törvényesen rács mögé kerülhettek volna. Tudták, milyen bizonytalan az életük; tudták, hogy rabszolgák ők most is, csak más néven. Minden tapasztalatuk arról szólt, hogy bőrük színe meghatározza a sorsukat, még ha időközben szabadokká váltak is.
Mózes a jelképe annak, hogy mit művelt emberi lényekkel a rabszolgaság. Mert valamit mindenkivel tett. Az egyik a Bibliához menekült, a másik megtagadta Istent. Volt, aki felülemelkedett egyéni szerencsétlen sorsán, és magához ölelte az emberiséget, és volt, aki behódolt a fehéreknek, és örökre magányos maradt. Még olyan is akadt, aki fehér bőre ellenére egész életében színesnek vallotta magát.
Róluk szól ez a szokatlanul szép könyv.