Az első világháborúról olvastuk a Búcsú a fegyverektől-t és a Nyugaton a helyzet változatlan-t, a másodikról a Meztelenek és holtak-at, a Most és mindörökké-t és a többit – de a történelem leghosszabb, nyolc évig tartó amerikai háborújáról és egyetlen amerikai vereségéről, a vietnami háborúról komoly regényt eddig nem vehettünk a kezünkbe. Tim O’Brien 1978-as, Nemzeti könyvdíjjal kitüntetett műve irodalmi megfelelője a David Morell- könyveknek, a Rambo- és Chuck Norris- (meg a Coppola-, Cimino- és Oliver Stone- ) filmeknek – amennyiben színtere ugyanaz az idegőrlő gerillaháború, csak éppen másképpen.
Egy tizenkilenc-húsz éves katonákból álló és a legembertelenebb próbákon átesett szakasz egyik tagja, a félkegyelmű Cacciato közlegény úgy dönt, otthagyja a háborút és nekivág – a 8600 mérföldre lévő Párizsnak. Társai utána erednek, hogy elfogják a szökevényt. Csakhamar kiderül azonban, hogy ez az egész csupán egy másik katona, Paul Berlin tizedes ábrándozása. Éjszakai őrhelyén – félve és unatkozva – részletesen elképzeli a Franciaországig tartó üldözést, és eközben mi is átélhetjük vele a jóformán még kamasz bakák irtózatos felnőtté válását, otthon utáni sóvárgását, a minden képzeletet felülmúló halálnemeket, a hatvanas éveket, a polgárjogi mozgalmakat – és nem utolsósorban a történetalkotó író fantázia működését. Annak, aki volt katona – még ha a békebeli Magyarországon is – meglepően ismerős közeg ez, aki pedig nem, az egy abszurditásában is lenyűgöző világba pillanthat bele, ha a vietnami háború e méltán klasszikussá vált 22-es csapdájá-t elolvassa.