Nincs ​történelmünknek még egy periódusa, melynek megítélésében akkora szerep jut erkölcsi kritériumoknak, mint ha a Hunyadi Mátyás halálától Mohácsig tartó, alig negyedfél évtizedről esik szó. Ezt az időszakot a koronát tartó családról Jagelló-kornak nevezzük. Volt már e famíliából királya Magyarországnak korábban is, 1440 és 1444 között; nem végezte szerencsével: Várna mellett bukott le lováról. De mellette s utána álltak még, akik a bukást jóra fordították, sőt, a fölfelé vezető út első lépcsőfokává tudták emelni olyannyira, hogy a következő fél században „vala Magyarország – Heltai Gáspár szavaival élve – az ő virágába és szinte a spiccen”. Ilyen magas csúcsról akkora mélységbe hasonló hirtelenséggel nem csuklott még nemzet a keresztény történelem folyamán. Hihető-e, hogy ez az iszonyú zuhanás csak úgy egyszerűen a földrajzi, gazdasági, politikai szálakból sodrott história szükség mentén történt, és nem kell-e, nem szabad-e okként valami kevésbé közömböset, valami közelebbit, valami vigasztalóbbat keresnünk? Talán valóban a fizikai, kémiai, biológiai elemekből, földrajzi, gazdasági, politikai komponensekből teljesen soha össze nem rakható embert? Nem szabad-e föltételeznünk, hogy az események sora legalább némileg változtatható lett volna, ha jobb képesség, aktívabb akarat, több tudatosság, ha izmosabb erkölcs száll szembe a mechanikus mozgatókkal? Hívő és hitetlen, katolikus és protestáns már akkor is egyetértett abban, hogy az árulás, pártütés, esküszegés, a paráznaság, a részegeskedés, a kapzsiság, a tékozlás, a gyávaság meg a vakmerőség, a tunyaság és az ostobaság, a közöny, az önzés, az önfejűség, a széthúzás ömlött vissza valami isteni, természeti, társadalmi törvény értelmében a vétkesek fejére, és azok végül saját bűneikbe pusztultak bele, magukkal sodorva az ártatlan gyermekeket, a még meg sem született unokákat is. Az átok mindmáig rajtamaradt a léha nemzedék fején. Mintha bizony az oszmán hadsereg valami erkölcsi magaslatról zúdult volna Magyarországra.