„No, és milyen vendég vagyok én? Énvendég. Elegyes. Tudok lenni ilyen is, olyan is. Boldogult tahókoromban remek botrányvendég voltam néhanap. De már akkor is tudtam példás vendégnek lenni. Ha összeszedtem magam. Valám villámvendég is nemegyszer, untam a hosszas vendégeskedést. Az egyik nagy hibám: vendégségben iszom. A hibát nem kisebbíti, hogy otthon is. A másik, hogy ha valami érdekeset tapasztalok a vendégségben, akkor azt megírom. Nem is igen hívnak már mostanában. De nem is igen bánom. Ma már elmondhatom magamról: jó vendég vagyok, nagyon jó. Mert ritkán megyek. Ha egyáltalán. Igaz, ha mégis, akkor sokáig maradok. Megülök. De láncvendég nem vagyok. Mindig van, aki elvigyen. Haza. Ott szeretek már vendégeskedni leginkább. Ott emlékezem a régi vendégekre.” Bächer Ivánnak van mire emlékeznie. Kisgyerekként, családi körben kezdte a vendégeskedést, aztán a kör egyre bővült, és ő hosszú-hosszú évekig vendéglátott és vendégellátott. Most megosztja élményeit és tapasztalatait az olvasókkal. Elméleti alapozást és gyakorlati tanácsokat ad. Használati útmutatást a vendéghez, aki furcsa egy szerzet, annyi válfaja és alfaja van, hogy győzze őket fel- és kiismerni az ember. Recepteket ír, mivel lehet feldobni, aztán, amikor feldobódott, lenyugtatni. No meg főleg jóllakatni, mert a vendég ugyan nem enni jön, de ha már ott van, eszik, mégpedig rengeteget. Év vége táján, az ünnepek közeledtével, amikor kezdetét veszi a vendégjárás és vendéglátás, felettébb hasznos lehet egy ilyen kézikönyv. Vendégkönyv. Mert a vendéglátás időigényes, fáradságos, és nem utolsósorban költséges foglalatosság. A vendégnézés azonban kárpótolja az embert. Mert az remek mulatság. És Bächer Iván mestere ennek. A vendégnézésnek. A vendégmegírásnak. Az írásnak.