Amikor Judith és Paul egymásba szeretnek és eldöntik, hogy csakis együtt tudják elképzelni közös életüket, a nő „tisztességtelen ajánlatot” tesz a férfinak: „Paul, csináljunk gyereket!” Ekkor még egyikük sem sejti, hogy ez a vidám felszólítás a tragikus események micsoda lavináját zúdítja a nyakukba. Judith hamarosan teherbe esik ugyan, de három hónap múlva elvetél, és a következő terhességét sem tudja kihordani. Orvosi vizsgálatok sora következik, majd a jól bevált módszerek: hőmérőzés, a peteérés diktálta szeretkezések, műtétek, petesejtbeültetések – minden eredmény nélkül. Judith legszívesebben már kiragasztaná a postaládájára: Gyermekáldásról örvendező lapokat nem kérek!, és sóvár szemekkel figyeli legjobb barátnői gömbölyödő pocakját, miközben előle már a testvérei is igyekeznek eltitkolni, ha éppen teherbe estek. A nő megpróbálja élni laza, pörgős életét, de a gyász és az újra meg újra feltámadó remény hullámvasútján igencsak nehéz megőriznie a józan eszét és jó kedélyét. Judith Uyterlinde páratlanul humorosan és könnyed kézzel írja meg saját történetét. Miközben sikertelen kísérleteit, kiborulásait, ismerősei tipikusnak mondható reakcióit ismerteti, hihetetlenül pontos képet ad egy olyan problémáról, amellyel – ha talán kevésbé súlyos formában is – minden negyedik gyermekre vágyó párnak szembe kell néznie. A fordítást szakmailag ellenőrizte és a magyar helyzetértékelést írta dr. Szabó Melitta Judith Uyterlinde (1962) spanyol és fordítás szakon szerzett diplomát, majd fordítóként és szerkesztőként dolgozott különböző kiadóknál. Jelenleg egy holland kiadó vezetője. Férjével, Paullal és két örökbefogadott gyermekükkel Haarlemben élnek. Ez az első könyve. RÉSZLET „Vannak olyanok is, akik ugyan szóba hozzák a dolgot, de valahogy teljesen mellétrafálnak: – Gyakran megesik az ilyesmi. Minden negyedik terhesség vetéléssel végződik. A másik meg így próbálna jobb kedvre deríteni: – Na, majd legközelebb! – mintha csak egy Ki nevet a végén-t veszítettem volna el. Paul szerint túl érzékeny vagyok. – Ha semmit se mondanak, az a baj, ha mondanak valamit, akkor meg az a baj – mondja. Talán tényleg így is van. Talán dühös vagyok a vetélésem miatt, és ez abban nyilvánul meg, hogy azokra haragszom, akik képtelenek megvigasztalni engem.”
