A nő szótlanul feküdt a kórház vaságyán, napok óta nem beszélt.
– Diplomatafeleség volt, Elenának hívják. Rémes állapotban hozták be – súgta meg a nővér. – Azelőtt bőségben élt, partikra járt, és tessék, ez lett belőle – sóhajtott. – Senki nem tudhatja, mi vár rá…
Pár nappal később a számítógépem előtt ültem, amikor váratlanul Elena arca jelent meg a monitoromon. Elállt a lélegzetem. Egy profilkép volt, fényes szőrmebundában mosolygott rajta. Fényűző partikon készült mosolyalbum, újabb és újabb, múzeumokban és születésnapi torta mögül lőtt szelfik, külföldi utazások során elkapott pillanatfelvételek. Egy teljesen másféle világ vette körül, mint amilyenben én találkoztam vele. Lénának nevezte magát, és nem látszott semmivel fiatalabbnak, mint amilyen pár napja volt, a hajléktalankórházban.
Mi ez az egész?
Valami Hamupipőke-sztoriba csöppentem, és a hősöm időnként elszökik a bálba, bolondot csinálva mindenkiből? Átveri a világot, és titokban nagyestélyis fotókat posztolgat magáról a Facebookon?
Ki ez a nő, és miért futok én bele folyton képtelen történetekbe, amelyek annyira meseszerűek, hogy ha mástól hallom, azt gyanítom, csak kitalálta?
Sok időbe telt a nyomozás, mire összeállt a kép, és valamelyest rendet tettem abban a sok szálon futó, bonyolult történetben, amelyet megosztok ebben a könyvben.