Csak nagy érzések égtek most bennem…

Jászai autodidakta, keserves szomjúsággal szerezte műveltségét. S talán sokszor naiv és tájékozatlan, mégis e nagy indulatú darabos lélek megrázó mélységeivel, bátor önismeretével megható hite nemes fényében több és különb és eredetibb sok nyugati ország nagy hírű memoár-írójánál. Gyakran sokkal inkább író, mint színész, a balladai szaggatottság tragikus hatásának zseniális ismeretével, s itt megmutatkozik, hogy a tehetség tulajdonképpen egyféle, s talán csak véletlenség, hogy a zseniből író, festő, színész vagy filozófus lesz-e. (Török Sophie, Nyugat, 1927.)
Jászai Mari emlékiratait olvasni még ma is izgalmas. Először 1927-ben jelentek meg, bár a feljegyzések, maga az emlékirat és a naplók sorai eredetileg nem azzal a céllal készültek, hogy valaha is kiadásra kerüljenek. Jászai a halála előtti néhány hónapban meggondolta magát, ekkoriban kezdte ugyanis Lehel Istvánnal kiválogatni a híres Pepita Füzet lapjait, melyek nemcsak gyerekkorról, színházról, vélt vagy valós szerelmekről (Kassai Vidor, Reviczky Gyula, Feszty Árpád, Szomory Dezső) szólnak, hanem a lélek belső rezdüléseiről, a nőiségről, sikerekről és kudarcokról, válságokról és vívódásokról. És végül szerelemről is: Plesch Jánost Rajecben ismerte meg 1908-ban, a neves belgyógyász Albert Einstein orvosa is volt, de jó barátságot ápolt korának számos művészével és közéleti személyiségével, mint Bernard Shaw vagy Marlene Dietrich.
A jelen kiadás az első közlés alapján készült. Jászai Mari kilencven éve hunyt el.